Tudom, hogy már elég régen írtam, de az utóbbi hetekben eléggé el voltam havazva.
A gyakorlat megkezdésével egy teljesen új időszak kezdődött az életemben. Bizonyos értelemben meg is változtatott, remélem jó értelemben.
Az emberek a szerkesztőségben mind nagyon határozottak, magabiztosak és okosak. Próbáltam ezekből a tulajdonságokból erőt meríteni én is azokhoz a feladatokhoz, amiket az utóbbi időben kaptam. Nem volt egyszerű, sőt iszonyú nehéz volt. Megrázó élményekben volt részem, amelyeken meg kellett keményítenem magam, hogy átvészeljem, de megérte.
Az egyik ilyen eset egy idős bácsival készített interjúm volt. Az első komoly interjúm. Megbízóm el is ismerte, hogy ezzel bedob a mély vízbe, de próbáljak meg kiúszni belőle. Hát sikerült. Persze nem volt könnyű. Túlságosan átéreztem a bácsi helyzetét és túlságosan is segíteni akartam rajta. Csiszolnom kell még az olyan tulajdonságaimon, mint az empátia, vagy a segíteni akarás. Tudom, hogy ezek egyszerű emberi tulajdonságok, de egy újságírónak bizonyos értelemben el kell rugaszkodnia ezektől, hogy igazából segíteni tudjon. Máshogy fogalmazva, nem szabad teljesen együttérezni egy emberrel, hogy a legjobban meg lehessen vizsgálni a helyzetét. Úgymond kívülről kell nézni a dolgokat, hogy teljesen átfogóan, minden szempontot figyelembe véve írjunk meg egy cikket, és ezzel tudunk neki a legtöbbet segíteni.
A másik ilyen esetem egy mozgásképtelen lány anyukájával készített interjúm volt. Látni, hogy egy nő (merthogy 34 éves) teljesen mozgásképtelen, egész életében az ágyhoz volt "kötve" és látni a helyzetüket. Elmondani sem tudom, hogy milyen felkavaró volt. Az ember egy ilyen élmény után teljesen átértékeli az életét. Köszönetet mond mindenért, ami megadatott neki és jobban megbecsüli azokat, akiket szeret.
Ezeket a feladatokat, és még sok kisebb mást is elvégezve mondhatom, hogy még mindig kitartok amellett, hogy újságíró leszek. Nem vette el a kedvemet semmi, sőt inkább megerősített. Megtanultam határozott és spontán lenni. Megtanultam beszélni nagy és hétköznapi emberekkel. És megtanultam, hogy a világnak nincs vége ott, ahol én létezem. Van aki rossz helyzetben van, és van aki még rosszabban. De megtanultam, hogy hogyan lehet segíteni ezeken az embereken, ha nem is a hétköznapi értelemben véve.
És persze semmi nem hasonlítható ahhoz az érzéshez, mint amikor a nevemet látom az újságban, mint egy cikk írója. :) Ez is erőt ad ahhoz, hogy a következő 3 évben még keményebben tanuljak, mint eddig.
Nem olyan túl régi vágyam, kb. egy éve döntöttem el, hogy én bizony újságíró leszek. És ezt olyan bizonyossággal határoztam el, hogy "ha törik, ha szakad", akkor is véghez viszem.
Írtam is egyből a megyei újságnak, hogy hát szeretnék menni nyáron gyakorlatra, akik visszaírtak, hogy szívesen látnak. Hosszas egyeztetés után jutottunk el a mai naphoz, amikor is izgalommal és várakozással telve léptem be a szerkesztőség ajtaján az első munkanapomon.
Reggel ötkor kelni naponta nem egy leányálom. Lehetne rosszabb, nem azt mondom, de jobb is. Persze kezdésnek pont megfelel. :) Mindenesetre pontban ötkor kikeltem az ágyamból és hosszú készülődés után (mégis csak az első napjára megy az ember) elindultam Győrbe.
Mikor beléptem a szerkesztőség ajtaján és megmutatták az (ideiglenes) asztalomat, már akkor láttam, hogy "igen, ezt akarom csinálni". Minden munkának és hivatásnak meg van a maga hangulata, de ennek aztán főképpen. Körbenéztem és láttam az embereket, ahogy írnak, láttam ahogy az agyukból a szavak a kezeiken keresztül a képernyőre áramlanak. Láttam ahogy ezekből a szavakból szöveget, cikkeket formálnak, és láttam ahogy ezekből a cikkekből egy újság lesz.
A heti értekezlet után, ahol lenyomtam egy enyhén kínos bemutatkozást, elkezdődött az igazi munka. A körülöttem ülő újságírók az önálló munkára buzdítottak, nekem persze fogalmam sem volt hogy az hogy kell. Fura volt, hogy mindenki tudja mit kell csinálni, és hogy miről szeretne írni, én meg ültem és azt se tudtam mihez fogjak neki. Ötletem se volt, hogy mit és hogyan.
De akkor jött a "megmentőm", adott egy kisebb feladatot, majd a végén megkérdezte, hogy szeretném-e megírni helyette a cikket. Mondtam persze, és már neki is láttam a szorgos kutatómunkának.
Megkerestem az interjúalanyomat, aki a barátom lett. - Szegényt mindig belerángatom a feladataimba :D -
Felhívtam, persze nem hivatalos módon, de feltettem a kérdéseim, majd megírtam a közel egy oldalas anyagot.
Miközben írtam, egyre jobban eltöltött az érzés, hogy alkotok valamit. Most igenis maradandót alkotok, leteszek valamit az asztalra, egy cikket, amit nem csak páran olvasnak majd el. És bár lehet hogy nem az én nevem lesz az író mezőben (még nem tudom), én büszkén fogom hirdetni, hogy "azt.. azt ott én írtam".
Miután végeztem a cikkel, örömmel, és persze félelemmel együtt küldtem el a felelős újságírónak, aki azonnal átnézte. "Szuper lett." - mondta. :)
Így hát teljes elégedettséggel és megkönnyebbüléssel hagytam el a szerkesztőséget. A mai nap szerintem örök emlék lesz, mint az a nap, amikor "először dicsérte meg az írásom egy hivatásos újságíró".
És aztán holnap majd minden kezdődik elölről.. :)
