Jocky :)

Régen írtam már, mivel mostanában nem történt semmi komoly, így arra gondoltam, hogy megosztok veletek pár képet Jockyról, Papámék kutyájáról.

Bohókás egy jószág, hihetetlenül tud örülni az embereknek. És persze mint minden kutyának, neki is megvan az elképzelése a kényelmes fekvés fogalmáról. :D

Ja, és szereti a répát..

Interjúk, cikkek és nagy emberek között

Tudom, hogy már elég régen írtam, de az utóbbi hetekben eléggé el voltam havazva.
A gyakorlat megkezdésével egy teljesen új időszak kezdődött az életemben. Bizonyos értelemben meg is változtatott, remélem jó értelemben.
Az emberek a szerkesztőségben mind nagyon határozottak, magabiztosak és okosak. Próbáltam ezekből a tulajdonságokból erőt meríteni én is azokhoz a feladatokhoz, amiket az utóbbi időben kaptam. Nem volt egyszerű, sőt iszonyú nehéz volt. Megrázó élményekben volt részem, amelyeken meg kellett keményítenem magam, hogy átvészeljem, de megérte.

Az egyik ilyen eset egy idős bácsival készített interjúm volt. Az első komoly interjúm. Megbízóm el is ismerte, hogy ezzel bedob a mély vízbe, de próbáljak meg kiúszni belőle. Hát sikerült. Persze nem volt könnyű. Túlságosan átéreztem a bácsi helyzetét és túlságosan is segíteni akartam rajta. Csiszolnom kell még az olyan tulajdonságaimon, mint az empátia, vagy a segíteni akarás. Tudom, hogy ezek egyszerű emberi tulajdonságok, de egy újságírónak bizonyos értelemben el kell rugaszkodnia ezektől, hogy igazából segíteni tudjon. Máshogy fogalmazva, nem szabad teljesen együttérezni egy emberrel, hogy a legjobban meg lehessen vizsgálni a helyzetét. Úgymond kívülről kell nézni a dolgokat, hogy teljesen átfogóan, minden szempontot figyelembe véve írjunk meg egy cikket, és ezzel tudunk neki a legtöbbet segíteni.

A másik ilyen esetem egy mozgásképtelen lány anyukájával készített interjúm volt. Látni, hogy egy nő (merthogy 34 éves) teljesen mozgásképtelen, egész életében az ágyhoz volt "kötve" és látni a helyzetüket. Elmondani sem tudom, hogy milyen felkavaró volt. Az ember egy ilyen élmény után teljesen átértékeli az életét. Köszönetet mond mindenért, ami megadatott neki és jobban megbecsüli azokat, akiket szeret.

Ezeket a feladatokat, és még sok kisebb mást is elvégezve mondhatom, hogy még mindig kitartok amellett, hogy újságíró leszek. Nem vette el a kedvemet semmi, sőt inkább megerősített. Megtanultam határozott és spontán lenni. Megtanultam beszélni nagy és hétköznapi emberekkel. És megtanultam, hogy a világnak nincs vége ott, ahol én létezem. Van aki rossz helyzetben van, és van aki még rosszabban. De megtanultam, hogy hogyan lehet segíteni ezeken az embereken, ha nem is a hétköznapi értelemben véve.

És persze semmi nem hasonlítható ahhoz az érzéshez, mint amikor a nevemet látom az újságban, mint egy cikk írója. :) Ez is erőt ad ahhoz, hogy a következő 3 évben még keményebben tanuljak, mint eddig.